A különböző fogyókúrák szerintem nagyon hasznosak. Általuk megtanulhatunk egy csomó dolgot: új ízeket fedezhetünk fel, kreatívabbak leszünk az ételkészítést illetően, megérezzük a mozgás csodás hatását, kiszabadulunk az addigi korlátaink közül. Mindemellett még fogyunk is, javul a közérzetünk, az egészségünk, tevékenyebbek leszünk. Írásaimban arra próbálok rávilágítani, hogy mi van akkor, ha valami miatt nekünk ez nem megy.
Mi van, ha valakinek nem mennek a fogyókúrák, mert nem érzi elégségesnek azt az ételmennyiséget, amennyit megehetne. Esetleg túlzásokba esik és csak naponta egyszer eszik normálisan, vagy csak almán és vízen tengődik egész nap. Vagy szimplán egyik végletből esik a másikba. Vékony és mégsem boldog, mert folyamatos kontroll alatt kell tartania magát. Kövér és annyira nehéznek érzi a változtatást, hogy meg sem próbálja. Vékony, de testképzavara miatt folyamatosan még vékonyabb akar lenni.
Látszólag különböző problémák, de ilyenkor, amikor ezek jelentkeznek, már nem elég a problémát szimplán csak ezen a szinten kezelni. Ha nem keressük az igazi okot, csak látszatmegoldásokat fogunk találni. Egy egészségtelen étkezést sajnos hiába változtatunk egészségesre, ha a testnek valami miatt nem ez az igénye, akkor meg kell nézni azt, hogy mi ennek az oka.
Vegyük például az édességevést. Ha valaki túl sok cukros ételt eszik, borzasztóan leterheli vele a szervezetét, a vércukorszint össze-vissza ugrál. Előbb utóbb ez betegséghez vezet. Elhatározza, hogy nem eszik annyi cukrosat, ami alapjában véve nagyon jó ötletnek hangzik, de amikor elkezdi megvalósítani, kialakul egy belső stressz. Ha ennek ellenére sikerül is folytatni a tervet, a stressz általában ott marad, de a legtöbb embernek az a taktikája, hogy ezt elnyomja magában. Ugyan egészségesen étkezik – így fizikai síkon akár el is múlik egy-egy probléma –, de a stressz előbb utóbb a felszínre tör. Én például a csoki elhagyásával évekig próbálkoztam (agykontrollal is :)). Sikerült is ideig-óráig leszokni róla, de mindig visszatértem, és egyre nehezebben szoktam utána le róla. Majd elkezdtem figyelni milyen fizikai és lelki állapotban vagyok, amikor nem vagyok éhes, de csokit akarok enni. Általában fáradt voltam, nyugalmat szerettem volna, nem éreztem magam biztonságban és egyedül éreztem magam, boldog akartam lenni. A csoki örömforrássá változott: úgy függtem tőle, mintha drog lett volna. Mikor ezek a dolgok tudatosultak, elkezdtem az után keresgélni, hogy ez miért van így. Mikor rátaláltam a fő kiváltó okra, és ezt megszüntettem, akkor megszűnt az érdeklődésem a csoki iránt is. Így bármikor, amikor ezt újra elkezdem érezni, már tudom, hogy hol kell a megoldást keresni.
Ekkor kezdtem el azzal foglalkozni, hogy milyen állapotokban tör rám az ehetnék. Erről aztán nem sokkal a „felfedezésem” után egy könyvet is találtam, ami nem csak a csokievésre, hanem a más ételekhez való túlzott kívánósságra (tejtermék, hús, ropogós rágcsa, olajos magvak, stb.) is felvázol bizonyos testi és lelki állapotokat. Nagyon hasznos könyvnek találom, főleg abban az esetben, ha valamiért nem találom a kiváltó okot. Ez a könyv: Doreen Virtue: Szüntelen éhség. Ekkor jöttem rá ismét arra, hogy milyen csodálatos is az emberi test, hiszen az ételek utáni sóvárgással valami hiányállapotra figyelmeztet. Innentől kezdve ajándéknak tekintettem a saját túlevésemet és csokifüggőségemet, hiszen így jelezte számomra a hiányállapotot (boldogtalanság és a szabadság hiánya). Ezt helyrerakva az ételekhez való kapcsolatom is rendeződni kezdett.
A folyamat nem egy hétig, hónapig, évig tartott, hanem kitartó, több éves munkával értem el a mai állapotot. Voltak és vannak visszaeséseim (egyre ritkábban). A régi, berögzült minták nehezen múlnak el, de ma már látom, hogy a szabadságomért megérte ezt végigcsinálni. Azzal, hogy befejeztem a fogyókúrázást, egy csomó energiám felszabadult. Végre fellélegezhetek és elkezdhetek élni!
